Meghalt egy lány… Fiatal volt. Eljegyezte egy fiú és éppen az esküvőjükre készültek. De jött egy baleset, amely elvitte őt… Mindenki gyászol a környezetében és számosan felteszik az elkeseredett kérdést… De miért kellett ennek így történnie? Miért pont ő? Miért pont velem kellett megtörténnie ennek az esetnek?
Még azok is akik egyébként hisznek abban , hogy egy halál nem véletlen, jelentősége van és számos tanulságot hordoz az érintettek számára, ilyenkor – amikor a közvetlen környezetükben következik be a váratlan vagy akár előre látható – haláleset kétségbeesetten állnak az eset előtt. Miért? Miért? Miért?
A megtörtént esettel kapcsolatban a fiú – a lány vőlegényének édesanyja – keresett fel, hogy segítsek a számára megvilágítani, feldolgozni a helyzetet. Megvilágítani azokat a tényeket, dolgokat, amelyek érthetővé vagy értelmessé teszik az esetet a számára.
A halál kérdésével minden ember szembesül, szinte mindenki számára egy félelmetes, misztikus és megfejthetetlen téma, ezért úgy döntöttem, hogy a blogomban is kifejtem azokat a gondolatokat, melyek a halál és ezen eset kapcsán felvetődtek bennem.
Ki vagyok én, és mi az, ami meghal?
Ahhoz, hogy tudjam ki vagy mi hal meg tudnom kell ki is vagyok én. Meghalok én egyáltalán vagy sem?
Az emberek félnek, sőt sokan rettegnek a haláltól. Életünk legnagyobb félelme az, hogy megszűnik, hogy meghalunk. Véget ér az, amit életnek nevezünk és belehullunk valami időtlen „semmi”-be, ahol már fogalmunk sincs, mi történik velünk, ha egyáltalán történik valami… Minden további félelmünk alapja ez a halálfélelem.
De van ennek valós alapja? Az élet – hitem szerint – nem szűnik meg soha. Egy végtelen öröktől fogva létező és örökké megmaradó szubsztancia. A halál nem az élet ellentéte, csak egy határállomás az élet folyamatában.
Az életet a születés és a halál osztja szakaszokra. A születés utáni életszakasz az, amit látunk és megélünk. Az élet anyagi világban megnyilvánuló része. Egy színdarab, egy dráma, amelyet az életet élő, végtelen és soha el nem múló Valódi Én-ünk – vagy Isten – eljátszik az anyagi lét színpadán. Nem valós, egy Élet-játék, színpaddal, díszletekkel, szereplőkkel. Egy dráma.
Saját drámánknak mi vagyunk a rendezői, főszereplői és mi válogatjuk be azokat a színészeket is, akik részt vesznek a drámánkban. Mi döntjük el azt is, hogy mi történjék velük a dráma folyamán. Életben hagyjuk őket – vagy, ha a játék menete úgy kívánja – eltűntetjük őket a dráma színpadáról.
A színdarabból való kilépést a szerep megszűnését nevezzük halálnak. Amikor valamelyik szereplő szerepét kiírjuk a drámából. A halál tehát – ebben a tekintetben – semmi más, mint egy szerep megszűnése. Attól, hogy egy színész szerepe megszűnik, ő még nem hal meg, nem tűnik el véglegesen.
A szereplő bemegy az öltözőbe, leveszi a jelmezét és „magánemberként” éli tovább az életét. Amikor úgy dönt, hogy újra szeretne játszani és egy újabb dráma főszereplőjeként/szereplőjeként szeretne visszatérni a színpadra, akkor újra jelmezt ölt és eljátszik egy újabb szerepet. Ez a születés. …és egész addig játszik, amíg újra nem dönt úgy, hogy kilép a színdarabból és kiírja magát a drámából. Ez a halál.
Ebben a tekintetben tehát semmi más nem hal meg, csak egy szerep. Egy szereplő úgy dönt, hogy kilép a saját maga rendezte drámából. Ezzel ugyanakkor sok egyéb – kapcsolódó – drámából is kilép, amelyekben ő valamilyen mellék-szerepet vállalt.
Az emberi drámák tehát egy bonyolult, szövevényes hálót alkotnak. Mindenkinek van egy saját drámája, amit rendez, és amiben főszerepet vállal, ugyanakkor a másik „rendező” rendezte drámában mellékszereplőként tevékenykedik.
Ki vagyok én? – a testem, az elmém, a gondolataim, az érzelmeim és érzéseim, a lelkem?
Érzem a testem, hallom a gondolataimat, érzem az érzelmeimet és azokat az érzéseket, amiket a testemben érzek. Ha mindezeket kívülről meg tudom figyelni, érezni és érzékelni, akkor nem lehetek ezek a dolgok.
Én valami kívülálló vagyok. Az, aki képes ezeket a dolgokat hallani, érzékelni, megfigyelni. Aki tudatában van ezeknek a megfigyelhető, érzékelhető dolgoknak. Nevezhetem magam annak a Tudatnak, Tiszta Tudatnak, aki megfigyel, aki érzékeli, és a nézőtérről látja, hallja, átéli a színpadon folyó drámát.
A soha meg nem haló Valódi Én, Isteni Én, akit most Tiszta Tudatnak (is) neveztünk. Az a megfoghatatlan és ki nem fejezhető valami, Isten, ami szervezi, irányítja és egy tökéletes rend szerint igazgatja ezt a megnyilvánult Világot, mindazt, ami a színpadon történik.
Minden történés, minden drámai helyzet – de ezen felül az egész Világmindenség minden egyes apró elemének a működése – ennek a hatalmas és tökéletes Tudat-nak van alávetve. Minden pontosan úgy történik, ahogy történnie kell. Minden egyes drámai fordulat, halál és születés ott és akkor következik be, ahol, és amikor arra a teljes Rendszer tökéletes működése szempontjából szükség van.
Akkor az anyag pusztul el…?
Eljutottunk a következő lépcsőig, annak felfedezésében, hogy mi is az, ami a halál során megszűnik, elpusztul, megsemmisül. Mert… bármilyen hihetetlen első gondolatra, még az anyag sem pusztul el a halál folyamán.
Mi lesz a testtel? Mi lesz azokkal az anyagi részecskékkel, molekulákkal és atomokkal, melyek a testet alkotják? Eltűnik, megsemmisül? Nem… egyszerűen csak lebomlik alkotóelemeire és átalakul. A természetben lejátszódó – tökéletesen működő – lebontó folyamatok elemeire bontják, majd újra hasznosítják.
…és innen akár igaz is lehet az a keleti gondolat, hogy valakinek a teste valamilyen állatként, növényként vagy ásványként születik újjá… Mert amíg az anyagi világ létezik, amíg ezt az illúziót fenntartjuk, és újra teremtjük az Élet Színpadát, addig az anyagmegmaradás törvénye alapján az anyagi részeink sem vesznek el, csak átalakulnak.
Mi az, ami elpusztul? – a gondolatok?
Még ez sem… Hiszen minden egyes gondolatunk, tettünk, a világ minden egyes megtörtént eseménye feljegyzésre kerül egy Nagy Könyvbe. Miden, ami megtörtént, és minden, ami történni fog. Múlt, jelen, jövő, minden a rendelkezésünkre áll.
Teremtők vagyunk. Gondolatainkkal teremtjük meg a valóságunkat. Tudatunk gondolatok útján teremti meg azt az illúziót, azt az anyagi világot, amelyben látjuk magunkat. Már a kvantumfizika tudományosan is bebizonyította, hogy meg nem nyilvánult világ végtelen számú lehetőségéből a tudatunkkal, gondolatainkkal teremtjük meg azt a fizikai valóságot, amelyben élünk.
A gondolat az a teremtő erőnk, amely soha el nem vész, mindig rendelkezésünkre áll egy új világ megteremtéséhez vagy létező világunk újrateremtéséhez. Mert ezt is mi dönthetjük el, hogy a meglévő világunkat teremtjük újra, ugyan azt a drámát folytatjuk, amit eddig játszottunk, vagy egy új fejezetet nyitunk és valamilyen más irányba indulunk el.
A halálnak és az összes drámai történésnek, amely az életünkben lezajlik, kiemelkedő jelentősége van. Figyelmeztet arra, hogy nem jó úton járunk. Arra szolgál, hogy felébresszen éber álmunkból és tudatosítsa bennünk, hogy valamit változtatni szükséges szereplő életében, ahhoz, hogy betöltse azt a szerepet, amely a teljes Világdráma kibontakoztatása szempontjából elengedhetetlen.
A halál semmi más, mit ébredés… és a születés az álomba szenderülés
A halál akkor következik be, amikor a teljes Világdráma vagy a többi szereplő drámai jellem-fejlődése szempontjából szükséges. Az adott szereplő betöltötte szerepét vagy annyira elcsúszott a szerepében, hogy már nem a megálmodott irányba viszi a dráma történéseit. A végkifejlet szempontjából a szerepe feleslegessé vagy akadályozóvá vált.
A születés a Világdráma Színpadára való fellépés. Álomba szenderülés, amikor a szereplő annyira beleéli magát a szerepébe, hogy elfelejti ki is ő valójában. Teljesen azonosul a szerepével. A dráma első éveiben – gyermekkor – kapja meg, tanulja meg, azt a szerepet, amit a későbbiekben el kell játszani. Tanítói a drámabeli szülei és gyermekkori környezete, akik segítenek a szerep elsajátításában.
A dráma célja és kifejlődésének csúcspontja – az egyén szempontjából – az, hogy felismerje valódi önmagát a szerep mögött és segítse a dráma további szereplőit, hogy ugyan úgy eljussanak önmagukhoz. Amikor az adott szereplő eljutott a végcélhoz, vagy már nem tölti be a feladatát és nem a cél irányába viszi a drámát, a Rendező kiírja a szerepet a drámából.
Az egyén – elhagyva szerepét – a halállal önmagára talál és lehetőséget kap arra, hogy újragondolja a szerepét és ennek ismeretében később újra visszalépjen a drámába. Ez a felébredés. Amikor a szerep megszűnésével a szereplő rádöbbenhet, hogy ki is ő valójában és milyen szerepet kell eljátszania.
A halál nem más, mint visszatérés az EGY-SÉG-be, ahonnan ki sem szakadtunk soha
A megosztottság, az elkülönülés ugyan úgy illúzió, mint minden, amit a fizikai világban való megnyilvánulásunk során látunk, érzünk, érzékelünk. Csak az EGY-ÉN létezik, akit nevezhetünk Isten-nek, Tudat-nak vagy bármely névvel illethetjük, amelyeket a cikk korábbi részében használtam a megnevezésére. A dualitás, az ellentét, a kettősség szintén csak a fizikai világban létezik.
Az Isteni Színjáték megalkotója, rendezője a színi igazgató, mind egy és ugyan az. Így, amikor azt írom, hogy a Rendező írja ki a szereplőt a drámából, vagy máshol azt, hogy önmaga dönt úgy, hogy kiszáll a szerepéből, nincs különbség. A háttérben – az egész Isteni Színjáték mögött – egyetlen hatalmas Tudatosság létezik, aki úgy döntött, hogy elindít egy játékot, berendez egy színpadot, ahol saját maga szórakoztatására megrendez egy színjátékot.
Maga teremtette színészeivel, saját maga által létrehozott díszletek között az általa létrehozott szabályok szerint irányítja, vezeti és dirigálja e dráma lefolyását. A szabályokat nem a szereplők állították fel, hanem a végső Rendező találta ki őket.
A játék e megatározott szabályok szerint folyik. A szereplők szabad akarata annyit jelent, hogy lehetőségük van eltérni a szabályoktól, de annak mindig következménye van. Először a figyelmeztetések egyre erősödő sora – tünetek, betegségek, események, kapcsolati problémák, negatív érzések stb. – majd a szerep megszűnése. Ez a halál.
Ami megszűnik tehát a szerep, amit talán úgy is nevezhetnénk egy ma, a pszichológiában elfogadott szóval, hogy személyiség. A személyiség, amely a fizikai világban megkülönböztet mindenki mástól, amely elkülönít és azt az illúziót kelti, hogy más vagy, hogy kívülálló vagy, hogy egyedül vagy és nem vagy az EGÉSZ része.
A halál annak a tudatosítása, hogy az EGY-ÉN – az egyetlen Végső Valóság – része vagy. És annak a felismerése, hogy minden más csak illúzió, csak játék, amit nem kell és nem szabad komolyan venni. Mert, ha komolyan veszed, akkor szenvedni fogsz tőle. Félni és rettegni fogsz tőle. Azt fogod hinni, hogy ez az életed vége, ahol nincs tovább.
De, nem így van…
Nézzünk meg azonban egy fontos gondolatot a halálról a drámában résztvevők szempontjából…
A halál mindig egy áldozat a kivonuló szereplő részéről, azért, hogy ezzel is figyelmeztesse a többieket…
A halálnak meg van a szerepe a drámában. Kiemelkedő szerepe… Drámaisága, súlyossága egyértelmű figyelmeztetést hordoz a dráma halottal kapcsolatban álló szereplői számára, hogy valami nem úgy megy a történetben, ahogy az a legjobb a végkifejlet számára.
Arra kell, rádöbbentse a többi szereplőt, hogy valamit változtatni szükséges a szerepükben. A betegségekhez, fájdalmakhoz, tünetekhez hasonló módon – de sokkal drámaibb eszközökkel – figyelmeztet arra, hogy valahol letévedt az útjáról az, aki életben maradt szereplőként szembesült a másik halálával.
A halálba menekülő szereplő részéről ez egy hatalmas áldozat is, amelyet a többi szereplő jellem-fejlődésének érdekében hoz meg. Egy végső figyelmeztetés arra, hogy a halállal szembesülő szereplők mindegyikének változtatnia kell a szerepén, földi életén.
…és ez az áldozat csak akkor éri el célját, csak akkor nyer értelmet, ha a figyelmeztetettek megértik a leckét és elfogadva az áldozatot megteszik azokat a lépéseket, amelyek a végső cél felé vezetik az életüket.
Feladat:
Amennyiben érintettnek érzed magad és problémát jelent számodra a halál kérdése, vagy éppen egy haláleset miatt szenvedést élsz át, akkor térj vissza ehhez a bejegyzéshez, olvasd el többször és értelmezd a benne foglaltakat.
Gondolkodj el, elmélkedj a halálról. Időszakonként térj vissza a halál kérdésköréhez. A halál az élet legjobb tanítómestere. A haláltól való félelem abban segíthet, hogy végre elkezd élni az életedet, elkezd játszani azt az Élet-játékot, amely reád szabatott.
De erről, majd egy másik bejegyzésben essen szó.
Legutóbbi hozzászólások